14. Bejegyzés, AZ ÁTVÁLTOZÁS
MÛVÉSZETE
2008. 10. 25., 10:23
A tévében Houdini életét firtatta egy könnyed életrajzi portréfilm. D. nagyon figyelt. 1874-ben született, Amerikában, és a világon gyorsan vált szuperhíressé. Houdini,azaz Erik Weisz, Budapestrõl vándorolt ki Amerikába. Egész élete során azzal a paradigmával foglalkozott, amit az amerikai pszichológia csupán escapism néven emleget.A nyolctagú Weisz család a rabbi papa vezetésével, annak ellenére hogy a cionista kongregációban szolgált, irányt tévesztett, és nem a Szentföldre, hanem Appletonba, Wisconsinba emigrált. Houdini születési helynek Appletont jelölte meg, és amilyen gyorsan csak tudta, próbálta elfelejteni a dzsentri Budapestet, ahol a jelek szerint soha sem volt könnyû dolog zsidónak lenni. Tízéves korában már „Erik, a levegõ hercege” néven trapézatlétikával sokkolta az amerikaiakat. A portréfilm narrátora szerint a lebegés, a talajnélküliség, a légiesség, a könnyedség, az átváltozni képesség a túlélés alapelve. Houdini a spirituális tudományok, a szabadulómûvészet és színészet legendás hõse, aki az akváriumban fejjel lefelé még megbilincselve is azon gondolkozott, miként szabadulhatna meg múltjától. Fojtogató identitásától menekülve, saját baja szimbólumaként, kortársul kifejezve akciómûvészként ejtette ámulatba a világot, Közép-Európából exportált paranoiájával.
D. nagyon szerette az átváltozómûvészeket. Úgy érezte, azok sohasem rabjai a környezetüknek. Lehet, hogy volt ebben valami közép-európai. Az útlevéltelenség, a perifériára szorultság, de lehet, hogy az a tény, hogy D. nem volt tisztában azzal, ki is valójában. Kínosan figyelve, D. minden erejét az kötötte le, hogy az elõre felállított kategóriákat kikerülje. A végsõ cél a bekategorizálhatatlanság volt. Menekülés önmaga elõl, amihez a média útvesztõje boldogan asszisztált.
D. is sokat utazott persze, és gyakran találkozott a hotelekben kitöltendõ check-in lapokkal, melyeken a kicsit könnyebben megválaszolható „nemzetisége” után ott következett a „szakmája” kipontozott kérdés. Ilyenkor D. sokat elidõzött a papírlap felett, hiszen nem tudta (talán nem akarta, vagy esetleg nem merte) pontosan megmondani, hogy valójában mit is csinál. Nyilván nem a pakisztáni éjjeli mûszakos srác elõl akarta elfedni féltve õrzött legbelsõ személyiségét, inkább maga elõtt állt tanácstalanul.
Ilyenkor, a szálloda recepcióján gondolkozott el egy pillanatra azon, hogy ki is õ. Volt valami 21. századi abban, hogy D. kizárólag csak egy szállodai portán volt képes ezzel a kérdéssel szembenézni. De valójában ott sem, hiszen csak kényszerûségbõl került szembe ilyenkor is az identitás kérdésével. Olyanokat szokott beírni, hogy grafikus, meg hogy üzletember, alkalmanként olyanokat, hogy producer vagy médialény. Ebbõl néha egy párat nem értenek, és azokat meg szokta magyarázni.
– Excuse me mister – vakargatta a fejét a pakisztáni hoteles egy londoni kétcsillagos recepcióján – what do you exactly mean by mediabeing?
A médialényt úgy magyarázta aztán, hogy „te itt állsz a recepción, én meg általában valamilyen stúdióban, te hotellény vagy, én meg médialény”. Volt már, hogy „utazónak” vagy „tanulónak” aposztrofálta magát. A kedvence az összes közül a „kultúrdominátor” volt. Ha kérdõre vonták, hogy miért viccel az ûrlappal, akkor csak annyit mondott, hogy „te a nõkön éled ki a dominanciádat, én a kultúrában, mi furcsa van ebben?”
Mindezek miatt D. végül is nem volt senki. De legkevésbé volt D. D. egy felépített imázs volt, mindazok számára, akik D.-t D.-nek akarták látni. D.-re szüksége volt sok mindenkinek. D. egy eszményt testesített meg. Kívülrõl legalábbis. A kozmopolita kreatív eszméjét. D. szükségszerûség volt. Voltak még ilyen szükségszerû eszmények, ilyen volt például Y., egy alter világsztár, aki valószínûleg szintén nem volt Y., csupán Y. márkamenedzsere. A szükségszerû személyiségeket a korszellem hozza létre, így jött létre D. is, akire valakinek azért volt szüksége, hogy imádhassa, valakinek azért, hogy gyûlölhesse. Aki imádta, sokkal többet látott bele D.-be, mint ami benne volt, de aki gyûlölte, az is. D. iránt általában nem voltak közömbösek az emberek, pontosabban D. imázsa iránt, merthogy D. egészen máshol volt. D. ott bénázott a szálloda halljában azzal a rohadt check-in lappal, mert nem tudott túljutni a „szakmája” kérdésen. D. számára önmaga is csupán egy branding ügy volt. Önmaga ügyfeleként megbízta magát azzal, hogy menedzselje D. márkát, majd az igazi D. hazament, levette az öltönyét, és reggelig nem kellett saját magát menedzselnie. Ilyenkor pihent. Emiatt volt D. rettentõ magányos, és valószínûleg azért volt képes a D. márkát professzionálisan menedzselni, mert nem volt érzelmileg egyáltalán érintett a történetben.
D. tehát valamelyik „szakmáját” elõvéve végre kitöltötte az ûrlapot, és felment a szobába. D. szerette a szállodai szobákat. Tökéletesen személytelenek voltak. Nem volt gond az érzelmi kapcsolódással. Ágy, dohányzóasztal, minibár, CNN. Bármelyik nagyvárosban ugyanaz. London, Budapest, Sanghaj, San Francisco, D. ott ült az ágyon, alsógatyában, és kapcsolgatott. Megpróbált feloldódni a média kínálta szabadulásokban. A hírek borzalmában, a klipek vonzásában, vagy egyszerûen a pornóban. Addig sem kellett D.-nek szembenéznie saját maga imázsával és annak súlyos és visszafordíthatatlan következményeivel. A televízión túl volt még egy jó csomó módszere D.-nek arra, hogy kilépjen a szerepébõl. D. persze ezt az egészet, hogy elviselhetõbb legyen, mûvészetnek tekintette. Önkifejezésnek. Médiamûvészetnek. Minden egyes pillanatban, amikor a tükörben meglátta a rég ismert arcot, úgy érezte, mûvészete tárgya áll elõtte. Nem vászon, bronz vagy celluloid tartalmazza mindazt az üzenetet és érzésinformációt, amit D. el akart juttatni az embereknek, hanem D. imázsa. A karakter az a kreált figura, akinek mondandója volt a világról. Ez a közlési folyamat D. számára mûvészeti aktus volt, ahol az igazi D. megkreálta a történetbeli D.-t, hogy a közönség befogadhassa mint mûalkotást.
Egy mûalkotás nem szokott lélegezni – gondolta D., és most megint a tévét kapcsolgatta, miközben azon gondolkozott, minek öltözzön fel ma este. Meg volt gyõzõdve arról, hogy nemcsak élettelen dolgok lehetnek mûalkotások, hanem lélegzõk is.
Ott van például a színház. Ott mi a mûalkotás? – gondolkozott D. A darab lélegzõ lényekbõl áll, ott a lélegzõ lények összessége a mûalkotás. A pillanat. Vagy ott vannak a 60-as évek happeningjei, Yves Klein, Allan Kaprow, Gilbert és George31 – akik a londoni Central Saint Martinsban32 végeztek. Ott vannak Joseph Beuys33 munkái, különösen az 1978-as „minden ember mûvész”. Ott mi a mû? Maga a szociális organizmus, ahogy Beuys érvel? De mindenekfelett ott van Orlan, St. Etienne-bõl, a magát átszabató médiamûvész, aki a nagybetûs nõt szobrászta önmagából mûtétperformance-okon. Tükröt tartott a férfiaknak, a férfiak által megálmodott nõi szépségrõl. Orlan bemutatta az új arcát, a levedlett arcát, kinyitott hasát, átalakított nemi szervét a Pompidou Centre-ben. Az is lélegzik…
Végül is Houdini szabadulásai korai happeningek – gondolta a szállodai szobában D., miközben a szintén önmagukat megvalósító és a 21. századot tükrözõ pornósokat nézte – senki sem lehet olyan arrogáns, hogy kizárja a mûvészetbõl az önhappeninget, az önbrandinget – érvelt az igazi D., és arra gondolt, most sikerült megvédenie ügyfelét, D.-t. Unta a pornó monoton ritmusát, az egymás alázását a végsõkig polarizáló férfit és nõt, úgyhogy kapcsolt. David Bowie nézte magát egy tükörben, és a Thursday’s Child címû dalt énekelte. Bowie mellett felesége bénázott a kontaktlencséjével, és Bowie lassan, csendben, lemondóan nézte, ahogy mindketten megöregednek. Lírainak és keserédesnek látta Bowie-t, és D. szerette ezt az érzést. Bittersweet. A fürdõszobatükörben most Bowie a kontaktlencsével babráló nõ 30 évvel ezelõtti arcát látta meg, és Bowie az átváltozás hatására – habár csak gondolatban, de – megcsalta az öregedõ nõt: átlépett a tükörországba, és lekapta a kis groupie-t. D. lenyûgözve nézte az átváltozást. Az esendõ ember, a szerepével elégedetlen férfi, aki akár csak egy röpke gondolat erejéig, de elmenekül, szabad lesz újra. Bittersweet. A szabadulás mûvészete a tükörben: az átváltozás kénytelen-kelletlen szüksége. Ha már szûk a ruha, amikor a személyiségnek mennie kell. A szabaduló személyiség bûntudata, az árulás, az új imázsba költözés bûnös mosolya csillogott Bowie szemében, hiszen Bowie megcsalta az öregséget a fiatalsággal. A fiatalsággal, amit frissessége okán D. is annyira szépnek talált. A szépséggel, ami az élet esztétikai megtestesülése. D. naivan hitt az esztétika erejében. Végtelenül romantikusan hitt abban, hogy a szem is képes olvasni a világban. Bowie is a szép és hazug csábításának engedett. Ezért szabadult el a tükör valóságába a 20. század legnagyobb imázsmûvésze. Jött valami szar klip.
D. most azon tûnõdött, sokan vannak, akik az átváltozásból élnek. Ilyenek a politikusok is. Meg vannak a politikusok barátai, azok is abból élnek. Egyszer ezt mondják, máskor annak az ellenkezõjét. A lényeg, hogy mindig éppen nekik legyen igazuk. Valószínûleg a személyiség dinamikus mozgását értékelik a választók. D. mindig szeretett volna olyan gátlástalan lenni, mint egy politikus. De legalább annyira, mint a politikus barátai. D. gátlásos volt, és ezért csak játszotta a gátlástalant. Ha menedzsernek kellett öltöznie, minden további nélkül a ruhatára jobb sarkába nyúlt a Polo Ralph Lauren ingért és a Boss öltönynadrágért, felcsatolt hozzá egy öklömnyi karórát, lazán a vállára kötötte a teniszpulóvert. Így járnak a menedzserek. Amikor médiást vártak el tõle, a dizájnerblekket választotta, minél feketébb volt mindenhol, annál jobb. Alkalmanként rocksztár volt a fekete bõrjakóban meg a fekete napszemüvegben, néha pedig tech junkie edzõcipõben, meg mûanyag világítós kabátban. Tudott esztétának is öltözni. D. bármi tudott lenni, mert utált bármi is lenni, ezért hát egy ujjgyakorlat volt a menedzser vagy a dizájner. Az igazi D. sokszor szeretett volna szabadságra menni, elutazni, de a menedzser D. nem engedte. Neked nem szabad – mondta –, ki bassza le az embereket, ki találja ki az ötleteket, ki váltja meg a világot? – üvöltött ilyenkor igazi D.-vel a menedzser. D. együtt élt menedzserével, immár több mint tíz éve. 24/7. Valahogy úgy, mint Gilbert és George.
Egyébként D.-nek már rég mennie kellett volna, ehelyett ott ült alsógatyában a hotelszobában, és még mindig azon tûnõdött, hogy melyik személyiségét vegye elõ ma este. Ki is legyen? Mit is vár el tõle a társaság? Kinek kell tükröt tartani? D. úgy tapasztalta, hogy az emberek nem viselik el, ha valaki más, mint az õ szubkultúrájuk. Furcsa érzéssel viseltetnek a kutyatulajdonosok például a macskásokkal szemben, a fiatalok az öregekkel, vagy a szegények a gazdagokkal. D. mindenhova szeretett bejárni, mert érdekelték a kutyások is, a macskások is, a fiatalok is, az öregek is, a szegények is. De fõleg a gazdagok. Azok érdekelték a legjobban. Ilyenkor felöltözött gazdagnak, ahogy a szubkultúra elvárta, addig sem jegyzik meg a háta mögött, „hogy néz már ez ki!”
D. úgy gondolta, ezzel az intellektuális teherrel terhelt estén nincs kedve öndefiníciókba bocsátkozni, mielõtt elindul találkozni egy filmes stábbal, úgyhogy nem öltözött semminek. Ilyenkor viszont borzalmas ízléstelenséggel és nemtörõdömséggel volt képes magára hányni tornacipõt, farmert és pulóvert. D. rendkívül gyorsan volt képes átváltozni. Autójában folyamatosan 3-4 különbözõ stílusú ruhát tartott, amivel két megbeszélés között tökéletesen megváltoztatta a külsejét. Általában a piros lámpánál öltözött át. Ez a legbizarabb télen volt, amikor ott forgolódott a hóesésben. Inget cserélt feliratos pólóra, öltönynadrágot farmerre, nyakkendõt kötött sálra, hogy a következõ csapat ne súgjon össze a háta mögött. Azt a mondást, amit apjától hallott, hogy „annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz”, D. úgy fordította, hogy ahány szociolektust beszél, annyi ember. De lehet, hogy D. menedzsere fordította így. D. ugyanolyan közvetlenséggel beszélgetett egy falusi asszonnyal, mint a leggazdagabb bankárral, vagy egy miniszterrel. Ezt D. nagyon szerette. D. leginkább nem volt semmilyen, mert D. mindig az volt, ami éppen a beszélgetõpartnere. D. nem is volt D., csak D. menedzsere. Ez egyfajta szabadulás.
A narrátor a film végén velõsen megjegyezte, akármekkora show-biznisz mágus is volt Houdini, végzetét nem kerülhette el, mert a legenda szerint egy Hitler által küldött titkos akció végzett vele, annak ellenére, hogy egész életében a szabadulást kereste.

16. Bejegyzés, A SZÉPSÉG TERMÉSZETE
2001. 02. 27., 11:35
A klasszikus szépségben, a kozmetikázatlan természetességben, az érzelmi tisztaságban hiszek. Ezt tanultam kislányként, és nem sikerült eddig még ezt felülírnia senkinek és semminek.
Különös és intim kapcsolatom van a szépséggel. Azt hiszem, az egyik legfontosabb kérdésem az életben, hogy „mi a szép?” Ez esztétikai kérdésnek tûnhet, de a szép az embernek több, mint esztétika. Azt is mondják, hogy a szépség belülrõl fakad. Lehet, hogy ezért vesznek be drogot ennyien. Az is belülrõl fakad. Az sem egyértelmû, hogy miért látunk valamit szépnek, ami nem szép. A forradalom szép. Egy ötszáz grammos rozéra sütött hátszínre is azt szokták mondani hogy szép. Miért tûnik szépnek egy híres ember pusztán azért, mert híres? Mitõl vonzóbb az embereknek? Miért bocsátjuk meg egy ismert embernek az archegét, a kopasz fejét vagy a túlsúlyát, csak azért, mert a képernyõn van? Mitõl vonzóbb az a vékony szájú nõ, aki híres?
Minél többet élek, egyre kevesebb egyértelmûséggel találkozom, és egyébként is az az érzésem, hogy a botox, a plasztika és a pumpált izom elborítja a világot. Ebben fejezik ki önmagukat az emberek. Ha ez van kívül, mi lehet belül? – kiáltottam fel egyszer egy Michael Jacksonkép láttán egy barátnõi vacsorán a csajokkal. De Jackson gyönyörû. Amy Winehouse pedig szétdrogozva is tûéles a képernyõn. Olyan korszakot élünk, amikor a világ elanyagiasodása gyõzött – fogalmaztam meg vulgárentellektüel gondolataimat, próbáltam életben tartani a spirituális személyiségemet, miközben egy televízió recepciójára értem. A médiában az emberek a szépségükre, hírnevükre mutatnak, és versengenek azért, hogy kinek van több belõle. Nekem az a célom, hogy ha beírják a nevemet a Google-ba, akkor legalább félmillió találatom legyen. Na ott kezdõdik az igazi szépség! Félmillió… az szép, nem? Akkor fogom magam igazán szépnek érezni. Neked hány találatod van? Te szép vagy?
Azt még objektív módon meg lehet ítélni, hogy kinek van több pénze a bankszámláján, de azt, hogy ki szebb, azt elég nehéz. Talán a Google arra jó. Ezért van igazuk a bankároknak a ripacsokkal szemben – filozofáltam, de ekkor jött egy asszisztens, és bevezetett a sminkbe. Amikor a sminkszobában felteszik a púdert és kihúzzák a
szemöldököt, és nárcizmussal meg a tömegmédia hatalmával találkozom, egy kicsit mindig az alázatról gondolkodom. A sminkben szeretem a kontrasztokat.
Egy tükrös szobában ültem saját magammal szemben. Mindenfelé piros szalagcímes bulvársajtó, beakasztós fõcímekkel, amiben valaki dugott, meghalt vagy híres lett. Mindig is irigyeltem a bulvárújságírók tehetségét. A legtehetségesebb írók közé tartoznak. Olyan címeket tudnak írni – ösztönös késztetésed lesz arra, hogy megvedd a lapot. Ösztönösen utánanyúlsz mindennek, ha pina, halál vagy híres ember van a címoldalán. Nagyon tehetségesnek kell lenni, hogy az ember naponta ezeket az alapvetéseket újra tudja definiálni. Csúnyának éreztem magam. Túl világos volt, és túl sok tükör, továbbá a bulvárlapok címoldalán túl sok szép és híres ember volt. Nem voltam elég híres ahhoz, hogy szépnek érezhessem magam. Azon gondolkoztam, hogy a tévémûsorban, ahová most bemegyek beszélgetni, vajon ott is ennyire rondának fogok majd látszani? Vagy ott hirtelen az aktuális hírnév hozzáadódik az önképemhez? A millió tévékészülék, ami szétszórja a tükörképemet a háztartások millióiban, vajon mind ilyen lehangoló képet mutat majd rólam? Akármennyire is próbáltam, nem tudtam eltekinteni az esztétikától, mert történetesen nem egy rádióban voltam, hanem tévében. Egyébként minden alkalommal, amikor egyedül maradok egy tükörrel, pofákat vágok. Olyan ritkán látom magamat, és ilyenkor megpróbálom memorizálni, hogy mennyire nyissam ki a szemem, hogyan tartsam a szám, hogyan mosolyogjak. Vannak kifejezetten elõnytelen mosolyok, és elõnytelen fejtartások is. Fel kell készülni arra, hogy beülök egyszer majd egy stúdióba, és minden irányból mutathatják az alapozott arcomat. Az lenne a legjobb, ha mindig csak egy oldalról mutatna a kamera, mert folyamatosan ugyanúgy mosolyognék. Lenne egy beállításom, és azt bekapcsolnám. Persze vannak olyan profi sztárok, akik ezt csinálják. Larry King negyven éve ugyanúgy néz ki, mégis egyre híresebb és egyre szebb. Púdert teszünk a pattikra – mondta egy fiatal és elhízott lány, aki elõjött valahonnan. Ok, köszi – egyeztem bele, és hátradõltem a székben. Biztonságos érzés volt, hogy profi szépségszakértõ dolgozik rajtam, hogy jól nézzek ki… Talán majd neki sikerül – gondoltam, és azonnal bevillant, hogy miért is kell szépnek lenni a tévében: úgysem fog senki emlékezni arra, hogy mirõl beszélek… mindenki csak az arcomra, a ruhámra fog emlékezni, meg a gesztusaimra, a mosolyomra, meg azokra a hirtelen felkiáltásokra, amikor olyanokat mondok, hogy „ahhaa”, meg „neeem”, esetleg „ahh, deehogy”, miközben kecsesen integetek a fejem mellett a kezemmel. Az emberek az ilyesmikre emlékeznek, a lényegre nem kíváncsiak. Ezért kell, hogy szép legyek. Arra mondjuk mindenki emlékezne, ha óriási pattanások lennének az arcomon, vagy átizzadna a blúzom a hónaljánál, esetleg nagyon elaludtam volna a hajam. Az embereknek az a fontos, hogy ki van a képernyõn, az, hogy pontosan mit mond és mit csinál, az nem fontos. Azzal tökéletesen megelégszenek, ha látnak valakit. A fizikai megjelenés és a gesztuskommunikáció az egyik legfontosabb és legprimerebb dolog, amit el kell követned a képernyõn. Régebben nem volt elég a szépség, régebben a hírnévért tenni kellett valamit. Akkor még nem volt ennyi tévéshow, és lassabban beszéltek. Az emberek tudták követni, hogy mirõl van szó. Ma már elég a szépség, azaz az önazonos önbizalom, a hírnév, és ez legtöbbször (hacsak nem fedi el egy valószínûtlenül furcsa test) kisugárzik, és megfogalmazza magát a képernyõn keresztül. A hírnév tetszik a viselõjének, önmaga szépségéért jön létre. Ezt gondolom mûvészetnek. Én is mûvész vagyok. Szerintem az igazi 21. századi mûvész magát alkotja meg. A hírnév az én szobrom. A mellem az én szobrom. Amikor belépek a stúdióba, egy újabb médiaalkotást hozok létre, amely a mûvészetem témáját: a hírnevet taglalja. Saját magamat. Oscar Wild szerint egyébként is „a természet a mûvészetet majmolja”. Mindez pedig ott van a gesztusokban, a nevetésben. Az emberek a zsigerükben megérzik a sikert és a sikeres nõt meg férfit.
A sikereseknek tehát már semmi mást nem kell tenniük, csupán a sikeresség érzetét kelteniük, ez elég a közönségnek, ilyenkor megnézik a sikeres emberek esküvõit, félrelépéseit, csókjait. Ez elég az embereknek, mert ilyenkor õk is sikeres emberek lesznek egy picit. Ez a hírnévmûvészet hatása. Ezt a teóriámat ki is szoktam próbálni. Mûködik. A teória mûvészeti állásfoglalás, manifesztum, provokáció, amire az entellektüellek azonnal reagálnak is, mert õk erõs ellenszenvvel viseltetnek a kifinomult provokációval szemben. Talán mert nem szeretik, ha leleplezik õket. Ilyenkor arra gondolok, hogy rajtuk is mûködik a hírnévmûvészetem, csak a hatása más, mint a tömegeken.
Vannak emberek, akik hihetetlenül jól mûködnek a képernyõn. Ezek az emberek nem okosak, de nagyon szeretik magukat. Autodidakta mûvészek. Tulajdonképpen a kortárs gyûjteményekben volna a helyük, hiszen amit csinálnak, azt a modern mûkritika a happening kategóriába sorolja. A 19. század Európájában egyébként is nagyon futott a különleges emberek, a nem fehér színû férfiak és nõk kiállítása a múzeumokban. Ilyen volt Buffalo Bill’s Wild West Show34 utazó cirkusza is, és ilyen volt a fekete hottentotta Vénusz is, Saartjie Baartman35, akit óriási és fekete hátsó fele miatt állítottak ki a londoni Piccadillyn ezernyolcszáztízben. A mai autodidakta performancemédiamûvészek is ilyenek: izgalmasnak találják saját magukat, szeretik a saját gesztusaikat, mosolyukat és hangjukat. Sokkal jobban szeretik, mint bárki más. Ezért vannak képernyõn. Ez a szeretet vonzza oda a nézõket is. Õk a személyiségük szerelmesei, és ez átjön a képernyõn. Õk profik. Én hozzájuk képest amatõr vagyok. Lehet vakolat a sminkjük, válltöméses mûanyag blúzuk, barna nejlonharisnyájuk, vagy lehetnek extrém módon túlsúlyosak, ez nem érdekli õket, és ezért a közönséget sem. Online pornóznak is, ha kell. Ha az emberek úgy tudnák szeretni, becsülni magukat, mint a sztárok, valószínûleg õk is képernyõn lennének, és sokkal több tévécsatorna lenne. Az interneten mindenkinek van lehetõsége szeretni magát. A közönség csak annyira tudja szépnek látni a képernyõn az arcot, amennyire a képernyõs arc látja szépnek saját magát. Annak ellenére, hogy szeretem magam, amikor a képernyõn vagyok, folyamatosan megkérdõjelezem a személyiségemet, és ezért a közönség is ezt teszi. Bár ezzel sohasem foglalkoztam, mert szeretek találkozni magammal a képernyõn.
Szeretem a saját magukat kevésbé szeretõ nõknek megmutatni a szépségüket. Szerintem mindenki szép valahogy. Ilyenkor rávilágítok azokra a pontokra, ahol azok a nõk tündökölnek. Eleinte a nõk nem hiszik el nekem, hogy pusztán a szépségrõl szól a játék, leszbinek néznek, de aztán szépen lassan rájönnek arra, hogy mondjuk különleges szájuk van, és ezt lehet szeretni, vagy mondjuk izgalmasan hunyorítanak, ahogy senki más nem hunyorít. Mindenkiben van valami nagyon szép, amiért rajongani lehet. Vagy a keze, vagy a járása, vagy egyszerûen az, ahogyan az „s” betût mondja. Ha ezeket a kamera megmutatja, a dolog még szebbé válik. Exponenciálisan erõsödik a szexepil a hírességgel. Amy Winehouse vérzõ orra vagy Marylin Monroe36 anyajegye a legszebb dolog, amit ember láthat a képernyõn.
Az élethez elég, ha egy nõ izgalmasan tud hunyorítani, azzal már le lehet venni a világot a lábáról. Most egy másik ilyen nõhöz jöttem a stúdióba. Úgy jött, hogy már messzirõl kopogott a tûsarka. Ehhez még híres is. Azonnal komplexusaim lettek. Minden férfi ösztönösen megfordul, amikor egy cipõ kopogva közeledik, és ilyenkor rajta is kapja magát, hogy egy marketingkampány bepalizta. A nõi cipõkopogás a nõiség köztéri audioreklámja. Ha egy férfi meghallja, ösztönösen felnéz, mert valahogy nem tudja kihagyni az erõlködõ és ágaskodó vékony lábfej erotikus látványát, de persze sokszor csak sonka lábán kucu néni fürödni döcög.
A sminkszobából most bevezetett az asszisztens a fûrészporszagú stúdióba. Ezzel a tûsarokkal kell majd beszélgetnem körülbelül egy fél órát. Ez a nõ inkább jól nézett és jól somolygott, mint hunyorított. Úgy nézett, hogy azt éreztem, valami provokatívat csináltam, valamilyen leszbikus szexuális utalást tettem. De a tûsarkas egyre csak nézett, miközben kérdezõsködött rólam, turkált a múltamban, teregette kifele az életemet, írta a bulvárfõsorokat hihetetlen tehetséggel a pina-halál-híres ember kategóriákban. Már tudtam, hogy behúzott a csõbe, és arra gondoltam, hogy ez az ellentmondást nem tûrõ hatalmi játék az interjúkészítés egyfajta stratégiája. Mondhatni a szépség velejárója, a hírnévé, amiért így kell megszenvedni. A baj az, hogy azonnal megfeledkeztem a lényegrõl, arról, hogy miként tartsam a fejem és hogyan mosolyogjak. A legkellemetlenebb viszont az volt, hogy azt is elfelejtettem, mit akartam mondani. Olyan szituációba keveredtem, ami nem szólt a tévérõl, a kamerákról, csupán arról, hogy ki a híresebb, ki a szebb. A hírnévmûvészet hatalmáról. Mindez élõben, a kamerák elõtt. Egy szempillantás alatt bedarált, és mivel ezt pontosan érzékeltem, le voltam nyûgözve attól, hogy valaki ilyen professzionális érzelmi, szépségipari hírnévmûvész. A rendezõ „tessék”- et mond, és a hírnévmûvész asztrálteste feláll, odalép hozzám, és megvillantja a hírnévmûvészetét. Eközben persze olyan kérdéseket tesz fel, hogy „hogyan érintett az, amikor szakítottatok?” Ott ült elõttem a tûsarkas, aki a média aktuálisan felkent hercegnõjeként az aznap esti show-t megcsinálta. Nagyon híres, szörnyen szép nõ volt. Igazi hírnévmûvész.
A médiaelitnek, a televíziósoknak címzett bálban valaki azt mondta, hogy „csak mosolyogj és rázd a segged, itt ennyi elég”. Ez abban a pillanatban nem tûnt különösebben figyelemre méltó tanácsnak. Akkor még nem ismertem a médiát. Aki üzleti kapcsolatban áll az élettel, aki a szépségét viszi a vásárra, az érti meg igazán. Emiatt nézek fel a hírnévmûvészekre. Õk ráérzésre tudják, mi a szépség lecsupaszított receptje. Azon gondolkodtam, hogy a szépséget milyen egyszerûen elõ lehet állítani, meg hogy a szépség a csábítás egy fajtája. A szépség tudatos tevékenység. Az okos emberek nagyon szépek, de a híresek még szebbek. Az internet meggyõzött, hogy olyankor is szépnek látok valakit, amikor az optika nem támasztja alá az érzéseket. Mitõl szép? A visszautasíthatatlan kattintástól? Az ígérettõl? Vagy nem a formája miatt szép valami, hanem a szexualitása miatt? A hírneve szép? Emiatt is ment ki a divatból a szépség.
Ma már nem mondják: szép. Ma már azt mondják valamire, hogy „szexi”. Amit szexinek látnak az emberek, az kell nekik. Az emberek óriási, otromba, fallikus épületeket emelnek, és azt mondják róla, hogy szexi. Tökéletesen igaz. Egy sült húsra is azt mondják egy elõkelõ étteremben, hogy szexi, és orálisa magukévá teszik. Sok nõ pedig szilikont varrat a mellébe, hogy újra szexinek érezze magát. Színpadon állni szexi és izgalmas. A szépség csupán izgalmi állapot.

20. Bejegyzés, MÉDIAARISZTOKRÁCIA
2007. 11. 11., 04:23
Hallottam, ahogy liheg a vécében valaki. Sejtettem, ki az, itt az igazgatósági folyosón. Szokott néha lihegni a vécében. Nem volt egyedül. Gyerekhangot hallottam. Nem gondoltam semmi másra, az apámra, aki itt hagyott bennünket. Engem, a nõvéremet és az anyámat. A családot az élet rám bízta. Mindent. A lakást, az evést. Nem csoda, hogy törtetõ és agresszív lettem. De mondjuk ez az egy nem zavar, mert ölni tudni kell, és mert minden politika és harc. Minden.
Belépett hozzám J. A család régi ismerõse volt. Talán még apámmal is ismerhették egymást. Lehetett valami közös üzletük is a nyolcvanas évek legelején. J. mindig jól nézett ki. Emlékszem, gyerekként is szépnek láttam. Finomnak. Õ volt a szép ember. Sima a bõre, illatot húzott maga után, rendezett a ruhája, simulékony a modora, csevegõs búgó a hangja. A gyerekek nem az esztétikumot látják, hanem az ápoltságot, illatokat, jólöltözöttséget. Tõle tanultam meg, hogy egy férfi is járhat kozmetikába. Arcradíroztatni, elhalt hámsejteket tisztítómaszkkal leszedetni, hidratáltatni, szemöldököt szedetni, arcmasszíroztatni. J. mindig rendben volt, és emlékszem azokra a pillanatokra is, amikor flörtölt az anyámmal. J. többfajta parfümöt használt, éppen a stílusához illõt, az aznapi hangulatának megfelelõt. J. feminin volt. Ezt akkor nem így fogalmaztam. Úgy láttam, hogy furcsa közelségben vannak, és nagyon forró a levegõ körülöttük. Ettõl én is százszor oldottabb voltam J.-vel. Anyám pedig, az örökké magányos, mégis híres mama, valahogy megnyugodott. Így védtem meg anyámat mindvégig kisgyerekként. Akkor még nem tudtam, hogy lehet hírnevet is örökölni.
Pedig lehet. Anyámtól, ha valamit, az összeakadt génjeimen túl a hírnevemet örököltem. Amikor a hülye kis Stella 1995-ben kisétált a Central Saint Martins College of Art & Designból, a diplomashow-ját Kate Moss és Naomi Campbell mutatta be. Ott ült minden valamirevaló brit celeb, Gwynneth Palthrow-val az elsõ sorban. Stella megörökölte a McCartney hírnevet, ami az információs társadalomban egy grófi ranggal ér fel. A névben is meg kellene jeleníteni a médiaarisztokrácia elõjogait. Jog a hírnévhez, jog a publikus véleményformáláshoz. Hol van már, hogy fõherceg Habsburg-Lotharingiai Mihály? Az új név: híres londoni Stella, „apupénze” McCartney, vagy helyileg híres budapesti Gregor, swinger Bernadett. Goldie Hawn-lány, a híres Los Angeles-i Kate Hudson, Tony „forró” Curtis lánya, híres New York-i Jamie, „kokain” Lee Curtis, vagy Judy „overtherainbow” Garland lánya, famous californiai Liza‚ „cabaret” Minelli. Híres pánamerikai Priscilla „Elvis” Presley, híres texasi George „oldgeorge” W. Bush, és az egész Kennedy klán. Az Osborne név külön kategória, mert abban a családban automatikusan címlapra kerül mindenki. Azonnal VIP-listára kerül a neved az anyakönyvi kivonatról, ha Osborne vagy. Ha médiaarisztokrata vagy, a neveddel eseményeket, ruhákat és termékeket lehet eladni. Gyakorlatilag azonnal gazdag vagy. A szüleit nem választhatja meg az ember. A hírnevét sem, a társadalmi státusát sem.
J. leült, és széles mosollyal üdvözölt. Úgy tûnt, arra játszik, hogy még gyerekként ismertem. J. tévés produkciókkal is foglalkozik. Azt kevesen tudják, hogy keményen benne van a politikában. Análisan persze. A média és a politika kéz a kézben járnak, sõt mióta világméretû a demokrácia, és mindenki a show-biznisz korában él: még fontosabb. J. polgári foglalkozása szerint meg gyakorlatilag élõ adásban zúzza szét emberek lelkét és önképét. Ez mindegy persze, mert nagyon tehetségesen zúzza. A tehetség a fontos. Rettentõ pénzt facsart ki az emberekbõl, a tévécsatornákból és a politikából. Szexgép. Mindenkit megdugott. A sok pénzt meg nem tudom, hol tartotta, mert egyáltalán nem látszott rajta, azon kívül, hogy szép volt. A pénz fiatalít. J. hosszasan, negédesen kedveskedett, és elõvezette az új mûsortervét. Azt szerette volna, ha a tartalmi dolgokat, a stratégiát is én csinálom neki. Jó reklámot és izgalmas mûsort szeretett volna, amit egy szabad szemmel is jól látható összegért nyilván elvállalok. J. hangosan és pörögve mesélt:
– Nézd, ez az én új ötletem. Nekem jut eszembe ilyesmi, csak nekem. Én vagyok az ma, aki ezt meg is tudja csinálni. Szépen vigyázzba állnak nekem az arcok. Akarod a legjobb rendezõt, a legjobb díszletest? Ezek megvannak. A lényeggel kell foglalkozni. A tartalommal. Az esztétikai fölénnyel, az intellektuális erõvel. Ahogy Dick Cavett fogalmazta meg az elsõ amerikai John Lennontévéshow- szereplésnél: a végtelen spirituális érzékenységet kell nyakon csípni, bazmeg! Hogy az emberek nézzék, szeressék, akarják. Hogy a személyiség átmenjen, az érzékeny és finom rezdülések a pop-art irányába hajtsák a mûsort, és a banalitás mûvészete, a 21. század posztmodern médiakaleidoszkópja elbûvölje a publikumot. – J. imádta, hogy úgy tud fogalmazni, ahogy más senki. Azt is imádta, hogy ettõl mindenki okosnak gondolta. – Az a fontos, hogy a mindennapjuk részévé tudjon válni a mûsor. Hogy automatikusan odakapcsoljanak péntek este kilenckor. Nem mindegy, mert súlyos milliárdokról beszélünk. Én nem szarral gurítok. Te jól tudod. Én nem tehetem meg, hogy bebukom, mert úgyis mindenki arra vár, hogy elessek. És akkor szépen rám lépnek és mosolyogva megjegyzik, „nézd a hülye buziját, hát nem elesett?” Neem, ezt nem kapják meg. Az én ötleteim eddig a legjobban húztak, és ezután is így kell lennie. Az alapötlet szerint megcsináljuk az elsõ vetkõzõshowt. Semmit nem mutatunk totálban. Az alapötlet az üvegezés. Érted? Emlékszel házibulikban? Körbeültetek, megpörgettétek az üveget, és akinél a szája megállt, annak le kellett vennie egy ruhadarabot. Aztán lassan jöttek a mellek, meg a punci. Na ezt akarom látni képernyõn, de közeliben nem mutatjuk meg a kényesebb részleteket, mert akkor húz igazán. Többet, egyre többet akar majd a nézõ, és szavaz!
J. nagyon lelkes volt. Izzott a tekintete. Talán látta maga elõtt az újabb bevételt, bár soha nem tudtam megmondani, éppen mire gondol. Látta a képernyõ elé szegezett sokaságot, akik a munkából hazaérve semmi másra sem vágynak, csak rá. Az õ saját ötletére.
– Akkor pedig odakapcsolnak – folytatta –, és három és fél órán át még szarni sem mennek ki. A reklámidõt meg zseniálisan lehet értékesíteni a mûsor környezetében. Az alapötlet szerint négy csaj verseng azért, hogy a szavazatok alapján a kamera õt mutassa. Ezért mindent megtesz. Az emberek meg folyamatosan szavaznak, ami extra bevétel. A csajok egyszerhasználatosak, mert akit egyszer végignézel, nem akarod újra megnézni. A csajoknak valamit mindig ki kell találniuk, hogy az emberek õt akarják. Gyakorlatilag a nézõk szerkesztik a mûsort egy host segítségével. Tudod, hány kibaszott sms-t fognak küldeni, hogy megnézzenek egy mellet? Emelt díjas smssel kurva sokat kaszálunk. Sika, kasza, léc.
J. volt az a férfi, akihez mindig szerettem volna hasonlítani. Anyám azt mondogatta, õ egy alfahím. Magasan volt a léc. Szóval afféle elsõ az elsõk között. Õ a társasági élet központja, mindenki J. akar lenni, mindenki felnéz rá. J. ugyan nem testesítette meg a totális alfa-eszményt, ugyanis soha nem tudott maga mellé alfanõt beszerezni. Ettõl még a hajlongások megvoltak. Mindenki egy kicsit összement, ha J.-vel beszélgetett. A csimpánzoknál is úgy különbözteti meg a közösség az alfát, hogy meghajol és odaengedi az ételhez. A farkasok meg csak az elsõkkel haverkodnak. A fogadásokon pont így van ez. Az alfahímnek nem fizikai erõfölénye van, mint az állatvilágban, inkább indirekt módon uralkodik: politikai kötelékekkel. Vagy, mint a csendes-óceáni törzsi világ big man vezetõi, a legjobban pörög társadalmi, politikai, gazdasági ügyekben. J. big man volt. Ezt mindig is éreztette. Kihúzta magát, lazán járkált, olyanokat mondott, hogy „ha ezt elmondanám neked, meg kellene hogy öljelek, hahaha”. Hízott, de nagyon. Elképzelhetõ, hogy a big man a táplálékláncban nagyobb kalóriabevitelre képes, mert többet tud megszerezni. Még akkor is, ha a legszegényebb is ugyanabban a Tescó-ban vásárol, mint a leggazdagabb, hála a konzumerdemokráciának.
J. távolról emlékeztetett az amerikai társadalom maszkulin hegemóniájára, ahol a férfiak agresszívak, kigyúrtak, ambiciózusak, hatékonyak és szupermagabiztosak. A nõk meg pucsítgatnak ezeknek a pasiknak a környezetében. J. világa ilyen volt. J. tiszteletbeli konzul is volt, meg üzletember, meg tulajdonos, meg politikai szürke eminenciás. Nem tudom, boldog volt-e, de szerintem azt nem jegyzik az õ köreiben. Nekem komplexusaim lettek mindig J. mellett. Hozzá képest kicsi, összeesett, feminin, önbizalom nélküli, rosszul öltözött és csóró voltam. Ilyenkor keresztbe tettem a karomat, felpumpáltam a tüdõmet, és megpróbáltam nagyobbnak látszani.
– Ide figyelj – tért a lényegre J. –, arra gondoltam, a két nõvéred vezethetné a show-t. Tudom, nem kenyérre kell a pénz, de egy ilyen lehetõséget kár volna kihagyni. Egyébként meg a te hírneved szerintem felborította a családi balanszot. Neki is kéne valamit csinálnia már magával. Mindenki várja, hogy mi lesz vele. Tartozom neked és a családodnak. Régóta. Még apád bízott rám titeket.
– Hát nem is tudom – ültem összeesve a kéréstõl Egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy szexmûsorba a nõvéremet be akarja rakni. Ha még nekem kínált volna valamit… De mit akar a nõvéremmel? Rajta keresztül akar fogni engem? Ez futott végig az agyamon, amikor ezeket a feltételezéseket gyorsan eloszlatta:
– Tartozom neked. Azt is tudod, hogy milyen régóta tetszel nekem. Minden pillanatban, amikor nem velem vagy, hangosan üvöltök belül. Régóta várok rád. Ismersz, érzek valami jó dolgot, valami közöset bennünk!
Nem kaptam levegõt. Meredtem rá hosszan, a tenyerem izzadni kezdett, az arcomba vér tolult, majd édeskés hangon megszólaltam: – Azt mondod, te meg én jól éreznénk magunkat? De hát körülötted ott van az a sok kurva. Kétkapuzol? Mit szeretnél tõlem? Kicsinálsz. Nem bírom tovább…
Hirtelen eltûnt a süllyesztõben a tévémûsor, a munka, a gyerekkor, csak két jó barát ült egymással szemben. Õ és én. Szerettem. Éreztem, hogy a levegõ megtelik valami vonzó és szomorú magánnyal, édes kínnal. A színek élénkebbek lettek, a csend hangosabb, és J. megérintette a kezemet. Férfias csuklójával tenyeremet simogatta, miközben elõvillant a Gucci ezüst karkötõje. Vertu telefonját kikapcsolta. J. olyan lehengerlõ férfi volt, aki tudta, hogy mikor váltson munkáról szexusra. Felizgatott a munkával, és azonnal átváltotta érzelemre, mintha váltható valuták lennének. Jól váltott, jó volt a ritmusérzéke.
Ott ültem elolvadva a tárgyalómban, remegtem, és éreztem, hogy J. felülkerekedik rajtam. Maga alá gyûr. Eltûntem, feloldódtam. Valakinek a mobilja csengett a távolban, a háttérben a televíziós csatorna olcsó délelõtti kvízsójában üvöltött egy lány, a tárgyalóasztal alatt pedig jótékony sötétség volt és meleg. Egy picit szeretett az élet, egy picit az erõs férfihoz kerülhettem közel, egy picit gyerek lehettem újra, és nem kellett az anyámat megvédenem. Hozzásimultam. Pici voltam, és vigyázott rám az alfahím.

25. Bejegyzés, ÓRIÁSTÖRPE
2007. 08. 11., 17:03
Csak a légkondi keverte a levegõt, a légbefúvás hangja hallatszott. A terem késõ délutáni félhomályban, a nyárnak bent nyoma sem volt. Idõtlen nyugalom a teremben. Az asztalon porcelántányér, apróra szeletelt, kimagozott, és behûtött görögdinnyedarabokkal. Olyan, amilyet a szendvicsezõkben lehet kapni, vákuumfóliával leszívva.
– A hölgy megérkezett – mondta a titkárságvezetõ – kávét, vizet, esetleg teát? – kérdezte rutinszerûen.
– Csak egy kis vizet – mondta K. halkan, arcára mosolyt erõltetve.
– Szénsavas, mentes, hûvös, szobahõmérsékletû? – fordult vissza felsõtesttel kissé a titkárságvezetõ, mintha éppen McDrive ablakából hajolt volna ki.
– Mentes… azt hiszem, köszönöm – próbált gyors döntést hozni K. Aztán a titkárságvezetõ elment, csak ketten maradtak a hölggyel. K. odalépett az asztalhoz, amelyen a görögdinnye és a vezérigazgató keze pihent, maszkulin módon kezet nyújtott. Köszönt. A vezérigazgató fogadta a köszöntést, de annyira határozottan, hogy K. azonnal bizonytalannak érezte magát. A kontraszt erõs volt.
– Na, hát nagyon örülök, hogy újra látlak – a vezérigazgató rutinszerûen, kizökkenthetetlenül rákezdett. – Eddig nem volt szó rólam egyáltalán, inkább a te szkilljeidet51 néztük át, de most itt az ideje, hogy én is bemutatkozzam neked, elvégre együtt fogunk dolgozni. Nézd, én egy teljesen egyszerû ember vagyok – mondta szája szélén mosollyal a vezérigazgató. – Teljesítményt akarok. Még az elején, kezdõ menedzserként izgatott, ha nem értettem valamit. Aztán megértettem, hogy én saját magam miatt vagyok itt, ahol vagyok, a teljesítményem miatt. Vorsprung durch Technik. Érted? Ez az Audi-szlogen. Ez jellemzõ rám is. Haladás a technika által, vagy valami ilyesmi. Van mindenre szakember, de emberileg én vagyok az, aki jó csúcsvezetõ tud lenni. Kitréningeltek. Most már magamat adom. Otthon is, a vállalatnál is – magyarázta behúzott nyakkal az asztal mögött. Egy Mont Blanc52 tollal játszott, a két ujját végigcsúsztatta rajta, majd megfordította és újra. Úgy nézett ki, mint egy örökmozgó. Ott ült és osztotta a mondást egy teniszpályányi teremben, távol K.-tól, aki túl volt a negyedik körös jobinterjún.
Nyomott egy playt valami távirányítón. Hangosan beindult a dzsessz, hogy mindazt alátámassza, amit mond, esztétikailag elhelyezze a személyiségét, amit ugyanúgy ad itt is, mint otthon. Valószínûleg otthon is dzsesszt hallgat. Alacsony volt, deresedõ halántékkal, de a teniszedzések, vitorlázások és a reggeli személyi edzések jól karbantartották. Könyvet már régen nem olvasott. Férfiasan tökéletes volt. Masszív hatást keltett. Vonzó férfi, attól eltekintve, hogy kizárólag magával foglalkozott. Egy kicsit félelmetes is.
Minden vezetõ félelmetes egy kicsit. A hatalom félelmetes, nyilván lehet ezt élvezni. A vezetõk eleinte megpróbálják áthidalni jópofáskodással, aztán mindörökre letesznek a munkahelyi haverkodásról. Egyedül maradnak, hátuk mögött egy óriási vállalattal. Ott ülnek az egész kellõs közepén, körülöttük óriási hatásokkal, az ingerküszöbük megnõ, az élmény rutinszerûvé válik, és tökéletesen körvonalazható professzionalizmussal kezelik az élet minden apró rezdülését. – Nézd meg, bebasztak engem ide! Fûrészporos tapéta, unalmas asztalok – mentegetõzött a multinacionális puritanizmus célszerûségén és azon, hogy õ voltaképp kiszolgáltatottja a rendszernek – én hoztam ide mindent. Az összes képet, az összes festményt.
A rendszerre panaszkodni egyébként nem volt új keletû dolog. A körülmények kívül helyezése sokat segít az ember önértékelésének ápolásában, a problémamegoldásban, a felelõsségkeresésben. A rendszer taszította oda tehát a vezérigazgatót. A körülmények kényszerítették a légkondizott terembe. A helyzet adott a kezébe Mont Blanc tollat.
Háta mögött a falon kortárs festõk képei keveredtek különbözõ lobbidíjak és aranyérmek sokaságával. Az egész úgy nézett ki, mint Joseph Beuys installációja 1980-ban a Guggenheimben. Egy Harvard-anziksz. Mindenképpen jól nevelt gyerekszobákra hasonlított. Jó családban, gazdagon. A vezérigazgató is ilyen szeretett volna lenni világéletében, de fiatalkori pattanásai, rövid lábai dühvel töltötték el. Soha nem lesz már olyan, mint akik vitorlázni jártak nyáron és síelni télen gyerekként. Ezért a vezérigazgató érmeket, díjakat és más trófeákat gyûjtött. Sokat. Újabbakat. Felmutatva a potenciáját azoknak, akik leginkább a vesztét kívánták. Akik utálták, rosszakat terjesztettek róla, lesajnálták karrierjét, teljesítményét és testmagasságát. Azok ellen gyûjtötte össze mindezt a falnyi bizonyítékot arról, hogy õ valaki. Olyasvalaki, akit nem lehet félresöpörni, aki harcol az elismerésért, aki szembenéz azokkal, akik napról napra a halálát kívánják. Akik kiirthatatlan virulens betegségnek látják, akik tudatosan rombolják.
Pódiumon ült. Tulajdonképpen a vezérigazgató is tökéletesen mutatott, mint az installáció része, hiszen a fõalak visszaköszönt a háttérben különbözõ képeken, ahol fontos diplomatákkal és üzletemberekkel ráz éppen kezet, vagy csak vidáman néz a kamera lencséjébe, alkalmanként vitorláson pózol vagy neurotikus médiatanácsadóival értekezik a veszélyrõl. K. szeme egy óriási felfújható aranykutyát ábrázoló fotón akadt meg. Az aranykutya elõtt két alak, az egyik a vezérigazgató, a másik egy brókerkinézetû fickó. Talán valamilyen kiállításmegnyitón készülhetett a kép. „Nagykutya” – gondolta magában K., elmosolyodott, ami oldotta a feszültségét. A képek elõtt ott ült élõben a vezér robusztus alakja. A vezérigazgató most a világ összes emberénél nagyobbnak hatott K. számára.
Egy Edward Hopper-kép jutott K. eszébe. Az 1940-ben festett Office at Night. Ott is ketten voltak. Egy titkárnõ és egy fõnök, mint K. és a vezérigazgató. A Hopper-képen az érzelmek teljes kizárására törekedtek a funkcionalista bútorok tervezõi, a fények zöldessé és egészségtelenné tették az ember bõrét, a nõ és a férfi természetellenesen volt összezárva egy térbe. A nemiségnek elméletileg nyoma sem volt, és mégis az egész perverz szexualitás.
Az asztalnak, a külön WC-nek és a hatalmas hímnek elemi ösztönöket megmozgató ereje van. K. leigázott volt egy szempillantás alatt. Csak ült, és annak ellenére, hogy a vezér pontosan 156 centiméter magas volt, óriásinak látta. Az egész együtt volt óriási. A híre nagyobb volt, mint saját maga. A híre megelõzte. K. nem a vezért látta, hanem a termet, a vállalatot, a rekordnagyságú fizetést, bónuszt és a nagy asztalt. K. szerette, ha alá van rendelve. Szerette, amikor hatalmaskodnak felette. Biztonságot érzett. Úgy, mint gyerekkorában, amikor az apja ránézett, és K. összerezzent. A hatalom elnyomó, megsemmisítõ biztonságától függõvé vált. Feloldódott benne. Megpuhult. Összeesett. Nedves lett. Szerette elszenvedni a hatalmat, a szó jó értelmében. Szerette, amikor a hatalom megmutatja magát és összetéveszthetetlenül kinyilvánítja elsöprõ felsõbbrendûségét.
Ezért szerette a szupermarketeket is. Ezért szerette a nagy tévéshow-kat. Ezért szerette a CNN alján a csíkot, ami azt mutatta, hogy ki nyert milliárdokat a tõzsdén, és ki veszített. Live. K. szeretett játszani a hatalommal A méret lenyûgözte. Különösen éjjel, amikor a szupermarket neonfényében elfáradt, mire a bolt kijáratához ért. A szupermarketben sokat kell gyalogolni. Az igazi hatalom volt: az áruk hatalma. K. ugyanezt érezte itt, a vezér termében.
Megjött a mentes ásványvíz, roppant a palack vadonatúj kupakja, ahogy a maszkulin titkárságvezetõ nõ megragadta az üveget a nyakánál fogva és keményen elforgatta. Aztán hárman feszült csendben nézték, ahogy a pohár megtelik mentes vízzel, ritmusos csobogással. Vannak emberek, akik az üveg nyakát beletolják a pohár szájába. Tövig. Úgy csobog bele a folyadék, hogy közben az üveg fejjel lefelé belemerül a pohár tartalmába. A titkárságvezetõ nõ is ilyen ember volt. Tövig nyomta. K. már nem volt szomjas.
Láthatta a helyet, ahol a döntések születnek. Érezte a csendet. A döntéshez csend kell. Koncentráció, hatalmas összpontosítás. Érezni lehetett a csend súlyát. K. hallgatta a vezér monológját saját magáról. Sokat beszélt. Közben lazán mosolygott. Szerette hallgatni magát. Néha megállt. Olyankor csend volt. A csend luxus manapság. Széles, csillogó felületû csend.
Ha a Burberry csendet árulna, sokan vennének belõle. Amikor csend van, olyankor a tér kitágul és megakasztja az életet. Óriási terekben van csend. Például a zürichi repülõtéren, vagy egy grand hotel aulájában. Minden távol van, a hang nem kapcsolja össze a dolgokat.
Ez a csend a vezérigazgató hatalmas és magányos csendje, alkalmanként egy titkárnõvel, aki fényesre polírozott
dizájner Bodum teáskannában hozza a Twinings, by appointment to her majesty Queen Elizabeth II Earl Greyt, csakis mézzel, és a mentes vizet. A padlószõnyeg halkan neszelt a titkárságvezetõ lába alatt, ahogy távolodott az ajtó felé. A titkárnõ szép volt, de nem túl szép. A léptei magabiztosak. Kopognak. Az ablakok le vannak pucolva, a virágokat havonta lecserélik, az iroda szeretet nélküli falai között ne haljanak el. A cserét egy háromoldalú szerzõdés szabályozza, melyet egy szállítócég, egy kertészeti vállalat és a vezérigazgató vállalata kötött. A levegõt gép cseréli. Mindent gépek szabályoznak, még az év végi bónuszt is. Mindenre folyamat van kidolgozva. Nyugalom van. A szabályok nyugalma. Az asztallap bútorápolóval kezelve. Megmaradna rajta a kéznyom, ezért K. nem nyúlt hozzá. Tökéletes környezet. Tökéletes vezér.
– Indulunk? Gyere ki velem, tudod, most van a harmincéves vállalati évfordulónk, neked is ott kell lenned! –
mondta a vezér ellentmondást nem tûrõen.
K. nem tudta, hogy reagáljon. Arra számított, hogy végre eligazítást kap, hogy mi is lesz a feladata a titkárságon. Maradt volna inkább, de a vezérigazgató szeme csillogott. K. nagyon jól érezte magát intimitásban a csillogó szemû hatalommal. Csak õk ketten. A világ meg kint, rendezetlenül, bután, kiszolgáltatottan.
Csipogott a legnagyobb Audi. Decensen, de azért csippant egyet. A fûtött teremgarázs viszonozta. A garázsban csak Audik álltak. A vezér autója fényes volt és tökéletesen tiszta. A felnik is tiszták voltak, meg a gumik is. Az autóban friss vaníliaillat. K. beült, és élvezte a friss bõrülés feszességét. A garázskapu kinyílt, a vezér lazán irányította a hadihajót.
Imádom, amikor bekapcsol a turbó, és a nyolc henger elkezd húzni bazmeg! – kiáltott fel a vezér, miközben K. megsemmisülten kapaszkodott a varrott bõrülés oldalába. Próbált úgy ülni, hogy miniszoknyája ne nyíljon ki, ahogy a klubfotel méretû autóülésen aléltan feküdt. A vezér odataposott az autónak. Bekapcsolta Chick Corea The new crystal silence címû lemezét. Az mp3-as lejátszó kijelzõje kéken világított. Metszõ basszus. K. belesüppedt, és a hatalom új formájával találkozott, lóerõ képében. Az autó óriási volt. Az úttesten a többi vezetõ takarodott elõle. Az autót semmi sem állította meg. Simán siklott, hangja nem volt, csak a dzsessz büntetett. Az emberek benéztek a szélvédõn, és elismerõen biccentettek. Egészen másnak érezte magát K. Valaki volt végre. Az autó meg a vezér, és K.! Vonultak. Vannak emberek, akik csak vonulni tudnak. Minden mást kevésnek éreznek. A tömegtársadalmakban egyre nehezebb vonulni, mert ahhoz hely kell, meg emberek, akik sorfalat állnak.
– Szevasz, öregem. Minden rendben van? – hívott fel valakit a vezérigazgató az autóban.
– Abszolút rendben. A Sex Pistols még délután beállt. Óriási lesz este a hatás! A fények rendben, a meglepetés meg be van biztosítva, hogy a megfelelõ idõben, gombnyomásra fúvódjon fel. Huszonkét gázpalack kellett, hogy fel tudjuk majd fújni. A kivetítõket most szereljük össze, húsz perc, és startra készen állunk.
– Jól van, de ne csússzon semmi, mert a közönségnek professzionalizmus kell, és mi sem engedhetjük meg magunknak a hibákat. Óriásinak kell ma látszanunk. Érted? Nagyok vagyunk, és ezt meg is kell mutatnunk! Sok közelit akarok a zenészekrõl, hogy a kivetítõkön óriásinak látszódjanak. Villogjanak a vakuk, hogy a tévénézõk úgy érezzék, mindenki ezt nézi ma este. A hangerõt a koncert közepétõl kezdjétek el feltolni, hogy levigye az emberek fejét. A kamerák mutassák meg a tömeget, hogy a tömeg lássa magát, mert attól gerjednek be! Mi illúziót árulunk, érted, bazmeg. Azt akarom, hogy hazamenjenek, és ne tudjanak másra gondolni, csak az óriási hatásra, amit kaptak. Tõlem. Ajándékba… Na, szevasz, mindjárt ott vagyunk! – nevetett bele az éterbe a vezérigazgató.
A parkoló tele volt kamionokkal. Minden színes mûanyag volt. Sok felirattal. Kék, piros, sárga fényes metálfényezéssel. Mindenütt a harmincéves vállalati évforduló feliratai, márkaüzenetei. A kamionokból még a hangládákat pakolták ki. Fémrudakat szedtek le. Óriási fémládákat gurítottak le a platókról. Az egész tér zsúfolásig megtelt bámészkodókkal, akik várták a nagy vállalati show-t. A nap pár perc múlva bebukott a hegyek mögé, és a világítás teljes erõvel beindult. A reflektorok villogtak.
A vezér rock and roll figura volt. A show-t érezni kell, mondogatta. Rocksztárnak készült, és vezér lett belõle. Ez frusztrálta. Most otthon érezte magát: színpad, hangosítás, turnékamionok, tömeg, nézelõdõ emberek. Pár perc, és beesteledik. A tömeg csak gyûlik, és az emberek megünneplik a vállalatot. A sikert. Meg a vezérigazgatót. A vezér kipattant az autóból, nyitva hagyta az ajtót, az autókulcsot K. kezébe nyomta, és a ródok közé vetette magát. Rocksztárnak kellett volna mennie, ezt mindenki tudta. Felszaladt a színpadra a hosszú, horganyzott lemez rámpán. K. azon aggódott, a bõrtalpú cipõje nehogy megcsússzon a meredek felületen. A vezér odaállt a hangfal elé, és K.-nak integetett. Egy biztonsági õr jött elõ a backstage-bõl, de mindenki tudta, hogy ki õ, hagyták. Távolról úgy nézett ki, mint Danny DeVito a Hoffa címû filmben. Borzalmas látvány volt. Úgy látszik, picinek kell lenni ahhoz, hogy óriási színpadot építsen valaki. A press-sátorból most hirtelen elkezdtek kiszivárogni a fotósok, újságírók és operatõrök, hogy megörökítsék a vezért. A vezér mögött éppen akkor kötöttek be egy valószínûtlenül nagy kivetítõt is, és mivel a kamerák most álltak be, az egész tér tele lett a vezérigazgató kivetített arcképével. Összesen kilenc vetített képen jelent meg az arca. Szuperközeliben. Még a tinikorában kinyomott pattanások hegedésnyomait is jól láthatta a több tízezres közönség. A kivetítõkön a pupillája akkora volt, mint egy bevásárlókocsi, és az orra akkora, mint egy lift. A vezér nagyon élvezte, hogy ekkora.
– Szedd már le onnan azt a faszt, teljesen beégünk – futott oda K.-hoz egy rendezõ, nyakában stage pass53-szal, oldalán walkie-talkie54-val, amire K. teljesen elképedt…
Szerintem jobb lenne, ha azon gondolkoznál, hogy kitõl kapod a fizetésedet, mielõtt lefaszozod. Figyelj, õ a vezérigazgató, azt csinál, amit akar. – A rendezõnek vér öntötte el az arcát.
– Tönkrebassza a show-mat! Te vagy az új kis kurvája, mi? – röhögött, és köpött egyet a fûre. A tömegnek már
óriási atmoszférája volt.
– A te show-d? Ne haragudj, de melyik cégtõl vagy? Megmondanád?
– Az Eventluxtól, ha akarod tudni, na és akkor mi van?
– Az van, te köcsög, hogy holnap már nem fogsz ott dolgozni – vicsorogta mosolyogva K., háta mögött az óriási vállalattal és a vezérigazgató kivetített portréjával, nem elhanyagolhatóan a közösen elfogyasztott mentes vízzel, meg a dzsesszlemezzel. Látta, hogy a rendezõ szeme tágra nyílik, tehát most nyomon volt, úgyhogy folytatta:
– Mi is a neved és a beosztásod?
A rendezõ felhúzta magát. Remegett az idegességtõl, ordítva hangosan osztani kezdte K.-t. Remegõ arcát egészen közel tolta K. meglepõdött arcához, és torkaszakadtából üvöltött.
– Azt hiszed, te kis hülye, azért, amiért ott ültök a tiszta irodátokban, meg a negyvenmilliós autótokban, így beszélhetsz velem? Mit gondolsz, bazmeg, ki csinálja meg a rendezvényt olyanra, hogy mindenki majd leszarja a bokáját? Mit gondolsz, hogy én nem dolgozom legalább annyit, mint a te faszkalap vezérigazgatód, aki még megköszönni sem tudja, hogy egy fél város dolgozik neki? Én bazmeg nem voltam nyaralni tíz éve, mert ezeket a hülye céges bulikat rendezem, éhbérért… és hidd el, nem azért szeretném, hogy lejöjjön, mert sajnálnám tõle a hírnevet, hanem mert nem akarom, hogy kurvára beégjen és… – ahogy üvöltött a rendezõ, valóban egyre távolabb került attól, hogy holnap is bemehessen dolgozni teljes jogú munkatársként az Eventlux nevû cégbe. Kamerák és fotósok vették körbe õket, csattogtak a vakuk. A rendezõ arti kulálatlan üvöltése és K. arrogáns magamutogatása mini show-jelenetté alakult át, miközben az óriási tömeg a vezérigazgatót figyelte a kivetítõkön. K. felismert egy bulvárfotóst, aki õket fotózta, és azt üvöltözte neki, hogy nagyon kéri, de ne csinálják ezt vele.
– Larger than life55 – dörrent meg hirtelen huszonötezer megawatt. Eksztatikusan üvöltött a mikrofonba a vezérigazgató. Mindenki megfordult, még azok is, akik eddig nem vették észre, hogy felmászott a színpadra. A rendezõ káromkodva visszament a keverõpult mögé, tébolyultan hadonászott a kezével. A közönség azt hitte, elkezdõdött a show, és nem is hibáztak nagyot. A vezérigazgató vihogott, és K. integetett neki az Audi mellõl. A fotósok is pozíciót váltottak, és a színpadra szegezték a teleobjektíveket. A kamerák a vezérigazgató arcát pásztázták. A tér minden szeglete tele lett zöldeskék szemével és a bizniszben edzett mosolyával. Az eredetivel együtt most összesen tíz, 380 m2 felületû vezérigazgató volt a téren, különbözõ méretekben. K. lenyûgözve állt, és arra a pillanatra gondolt, amikor a nagy tárgyalóasztal mellett beszélgettek még eredeti méretben.
– Mit énekeljek neked, szivi? – üvöltötte a mikrofonba, miközben vihogott. A tömeg hangosan felnevetett, és mindenki más-más számot kiabált be. K. zavarában nem tudta, mit feleljen, úgyhogy a vezér elkezdte: – if you are going to San Francisco, be sure to wear some flower in your hat – az emberek megálltak, és az óriási hangerõn szörnyen hamisan, de vidáman elõadott Scott MacKenziedalra figyeltek. Tapsoltak, ujjongtak, megõrültek. K. elolvadt. Lenyûgözte minden, amit látott és hallott. Maga alá gyûrte a méret. A ródok hangosan röhögtek, a promóterek szomorúan konstatálták, hogy a pénz mindent megtehet, a marketingesek összesúgtak, és a reklámügynökségi dolgozók azon tûnõdtek, hogy ez csak múló õrület, vagy egy idült hatalmi mámor megnyilvánulása, esetleg kitervelt professzionális PR-húzás. Közben a vezér már ismét a dallamot énekelte, és vele énekelt K., és zúgta vele együtt az egész tömeg: San Franciscooo… Az autók lelassítottak. Megálltak, akik arra vezettek. Kiugrottak az autóikból, nyitva hagyták a kocsiajtót, és üdvözülve énekeltek. A vezérigazgató belejött. Emberek jöttek fel a metróaluljáróból, és lenyûgözve nézték az óriáskivetítõn a vezért, aki torkaszakadtából üvöltötte az 1967-es hippidalt. A város felett elrepülõ fapados géprõl is látták az óriáskivetítõn a vezérigazgatót, pont akkor, amikor a there is a whole generation with a new explanation sornál tartott. Az arca gyöngyözött, a feje egyre vörösebb lett. K. aggódni kezdett, hogy valami baj lesz. A tömeg eksztatikusan feloldódott a vezérigazgató dalában. A vezér egyre hangosabban énekelt, és most már táncolt is. Pici lábacskáit elõre ki-kirúgta. Az egyik kezében fogta a mikrofont, a másikban pedig egy zsebkendõt, amivel a gyöngyözõ homlokát törölgette. Leginkább Ózra, a nagy varázslóra hasonlított, amikor Toto letépte elõle a függönyt és kiderült, egy kis ember irányítja az óriási beszélõ fejet. Óz, Dorothy utazó mutatványosa, a varázsgömbös illuzionista mindent elhitetett a kislánnyal. K. ott állt a nyitott ajta jú Audi mellett rubintcipõben, és szerelmes lett. Ott és akkor.
Akik a tévé elõtt ültek, biztosak voltak benne, elõre megrendezett jelenetet látnak. A versenytársak irigyen sziszegtek el egy obszcén megjegyzést a vezérigazgatóval kapcsolatban. Vezetõ szerkesztõk érezték, hogy átlépett rajtuk a PR-gépezet és a vállalati kampány. A média tele volt a vállalat óriási üzenetével: a mérettel, az óriási hatással. Akik egy kicsit is értettek a televíziózáshoz, tudták, hogy a vezérigazgató ismét nyert. A televízió ugyanis végletesen leegyszerûsítette. Egy képbe sûrítette.
A történetek nem emlékezetesek, viszont az intim pillanatok képei kitörölhetetlenek. Hosszú történeteket egy villanással tesz emlékezetessé a tévé. Azok pedig tévednek, akik azt gondolják, hogy a nézõk felfognak bármit is a történetekbõl. Fordulópontokat és képeket észlelnek, hangaláfestéssel. A zene és a kép pedig itt tökéletes harmóniában volt. A vezérigazgató arca megjelent több millió háztartásban, egy idõben több helyen. Ez a mennyiség diadala volt. A méret osztódásban mutatta meg magát. A méretet nemcsak méterben, hanem darabban is lehet mérni.
A vezér viszont elfúló hangon énekelt már és megtántorodott, amikor hirtelen két biztonsági õr két oldalról elkapta, és leültette a színpad szélére. A tömeg felmorajlott. K. futni kezdett a színpadra. Fel a rámpán, végig a hangfalak elõtt, befúrta magát a ródok és biztonsági õrök sorfalába, és megfogta a vezérigazgató puha kezét. A színpadon sikoltozás támadt, és a színpad hátsó részébõl elõrefutottak a session zenészek. Mint amikor a repülõn az életmentõ mellények kinyílnak, sziszegve és hömpölyögve fújódott fel egy óriási mûanyag bábu. Az aranyszínû báb egyre nagyobb lett, beterítette a színpadot, feje az égnek szegezõdött. A közönség sikoltozott örömében. A felfújódó bábu félrelökte a dobfelszerelést, a gitárerõsítõket, a hangfalakat, és utat tört magának az ég felé. A kamerák élõ egyenesben közvetítették az óriási bábu felfúvódását. A bábu megtelt gázzal, a színpadon már semmi más nem fért el. Ródok, biztonsági õrök hasaltak, a zenészeket félrenyomta a bábu a színpad oldalán, az acélszerkezet rúdjai közé. Az egész ország figyelte, ahogy a bábu lassan megmozdult, és a gáz emelni kezdte. Elpattantak a kötelek, ledõlt az óriáskivetítõ. Az újságírók megrohamozták a színpadot, a vakuk folyamatosan villogtak, a biztonsági õrök puszta kezükkel tolták vissza a megvadult sajtósokat. A hatás óriási volt. Az emberek felhívták egymást, és együtt nézték a performance-t. A bábu megállíthatatlanul emelkedett a levegõbe. Az egész ország visszafojtott lélegzettel nézte, ahogy lebeg, majd kelet felé eltûnik a felhõk között. K. érezte, hogy ez szerelem. Larger than life szerelem, 21. századi és kortárs. Szerelme tárgya nem volt körülhatárolható. Nem tudta, hogy a vezérigazgatóba, a vállalatba, vagy egyszerûen az óriási méretbe szerelmes.
A vezér idült mosollyal lihegett. Arcára ráfagyott a halálfélelem, és csendben suttogta:
– Csak el akartalak kápráztatni. A fiúk elõször mind szuperhõsök akarnak lenni. Aztán letesznek errõl, és az is elég nekik, ha a feleségük megeteti õket esténként.